Kivételes évad

Egy rendkívüli szezon mindannyiunk számára, kiváltság számunkra, hogy egy olyan csapathoz tartozhatunk, amely újabb fejezetet ír a sporttörténelemben: 4. egymást követő egyéni bajnoki cím, 3 különböző bajnokkal; zsinórban a 6. konstruktőri cím 768 ponttal, majdnem kétszer annyival, mint riválisaink, miközben a csapatok ranglistájának első három helyén is a mi nevünk áll. A 22 kiírt futamból 17-et megnyertünk; 12 pole pozíciót és 19 sprintversenyt szereztünk, és új rekordot jelentő, 88 egymást követő dobogós helyezést értünk el, amelyeken legalább egy Ducati szerepelt.

Ezek a számok azonnali és szemléletes képet adnak, miközben a lét-, munka- és győzni akarás filozófiája adja meg mindehhez a megfelelő fényt és színezetet. És így van ez számunkra, Marc és az ő elképesztő bajnoksága esetében is: 545 pont, 11 GP-győzelem, 8 pole és 14 sprintgyőzelem, köztük 10 kettős Ducati-siker, ebből 7 zsinórban. Ő az első Ducati-versenyző, aki 15 egymást követő Sprint és GP győzelmet aratott, az első, aki 11 futamon állt zsinórban a dobogón, és az első, aki úgy zárta a szezont, hogy mind a Sprint-, mind a GP-futamokban több mint tíz győzelmet szerzett. De ami legalább ilyen fontos — sőt, talán még fontosabb is — az a visszatérése: újra rajthoz állt, először egy szatellitcsapatban, kitartása és lelkesedése pedig annak a törekvésnek a bizonyítéka, amely nem gazdasági természetű, hanem egy Bajnoké, aki újra meg akarta találni azokat az érzéseket, amelyeket az elmúlt évek valódi kálváriájában elveszített. A szeme csillogása egy olyan kaland jele, amely sokkal inkább emberi, mint sportbeli, és amelyet egy olyan versenyző alázatával él meg, aki úgy érzi, mindig van mit tanulnia. Egy újonc elszántsága és egy veterán tapasztalata: példakép mindenki számára, és óriási megtiszteltetés a gyári csapatnak, hogy „fedélzetén” tudhatja.

Ugyanez a gyári csapat szenvedett Pecco miatt, akit, mondhatni, a szerencse egyáltalán nem kímélt. Különösen a bajnokság végén nem tudott annyit gyűjteni, amennyit még nem ideális körülmények között is megszerezhetett volna. Bizonyos, hogy a dolgok alakulhattak volna másként, de ha ehhez még balszerencse is társul, minden lényegesen nehezebbé válik — csapatnak és versenyzőnek egyaránt. Hogy mindebből tanulni lehessen, meg vagyok győződve róla, hogy az ilyen helyzeteket úgy kell magunkba építeni, mintha antitestek volnának, hogy még nagyobb elszántságot merítsünk belőlük, és visszatérjünk önmagunk legjobb formájához. Más szóval: egy lecke, amelyet meg kell tanulni. Végül is 2026-ban óhatatlanul jelentős ismeretlenekkel kell majd szembenéznünk, így érdemes megbecsülni mindazt, ami a közelmúltban történt velünk.

Álex Márquez jelentős fejlődést mutatott, amely a legnagyobb főszereplők közé emelte, és kétségtelenül kiérdemelte a gyári motort a következő szezonra.

Diggia pedig rendkívüli második félévet produkált, egy felfelé ívelő teljesítménnyel, amely fontos dobogókat hozott Ausztráliában és különösen Valenciában, ahol szombaton és vasárnap is harmadik lett. A Ducati mindig is odafigyelt a fiatalokra: fontosak számunkra, sokat teszünk értük, és hatalmas elégedettség látni, ahogy nagyszerű eredményeket érnek el, sőt győzelmeket is szereznek újoncévükben a királykategóriában. Bravo Aldeguer! Bulega teszi teljessé a képet: nemcsak az időmérőkön és a pontszerzésekben, hanem főként a tesztek során mutatta meg, hogy megvan benne minden ahhoz, hogy 2027-re a tökéletes tesztpilóta legyen.

Egy ölelés és viszlát jövőre, amikor minden eddiginél lelkesebben várhattok minket! Ilyen finálé után csak ugyanolyan elszánt kezdés jöhet a következő szezonban, amikor garantált lesz a rendkívüli „show”. Szívből jövő köszönet tehát csodálatos csapatomnak. Az utolsó, legnagyobb és legőszintébb ölelésem pedig minden rajongónknak, „tifosinknak” szól: ahogy szeretem hangsúlyozni, ők a mi igazi hajtóerőnk!

Forza Ducati!